Ebben a kastélyban nőttem fel….

Ebben a kastélyban nőttem fel… mondhatnátok, hogy akkor biztos hercegnőként éltem, de igazából nem. Akkoriban a Kállai kastély, még bentlakásos intézményként szolgált, és édesanyám ide íratott be, mint sok más gyereket a szülei.

Akkor, 7 évesen, nem érthettem, nem foghattam fel, mi történik.. egyik nap még otthon, aztán másnap idegen helyen, idegen emberekkel, idegen ágyban..

Csak én tudom, hányszor sírtam éjjel, elvonulva (hogy ne lássák a gyengeségemet), hogy haza akarok menni. Nehezen viseltem el a szüleim távollétét, és az idegen közeget. Megneveltek minket, beidomítottak a fegyelemre, kaptunk enni, de szeretetet, ölelést, egy jó szót? na azt kevésbé.

Nem azért voltam (voltunk, a bátyámmal) ott, mert a szüleim nem törődtek velem, velünk! Épp fordítva!

Édesanyám éjt-nappallá téve dolgozott, látástól mikulásig (mint ahogy a mai napig is teszi.. aminek már nem örülök,! szerintem már rég vissza kellene vennie) ezért nem volt, aki gondoskodjon rólunk, szinte egész nap egyedül kellett volna lennünk…. itt biztonságban tudott minket. Ez neki is épp olyan nehéz lehetett, és pont ez miatt, nagyon büszke vagyok rá, hogy tudott helyes döntést hozni. (Erre már csak felnőttként tudtam ránézni, gyerekként korántsem ezt az oldalát láttam a távollétnek.) Felnézek az erejére, a kitartására, a családszeretetére, és édesapámhoz való hűségére. Hálás vagyok, hogy a lánya lehetek!

Visszatérve: a Kállai kastély Kállósemjénben, sokáig mumus volt számomra, még felnőttként is..de pár éve már más a helyzet .. már nem fáj..sőt boldog vagyok, ha elmegyek, leülök, és elmélázok magamban, látva lelki szemeim előtt magamat, a „kisoroszt”..( akkoriban így hívtak a többiek), ahogy pl megnyerem a hullahopp versenyt (megdolgoztam érte rendesen), vagy ahogy lököm magam a régi hintán, vagy fagyoskodom kint a térdig érő hóban, vagy lázasan fekszem fönt a hálóban egyedül egész nap, mert a nevelőnő megfeledkezett rólam..; aztán a kézilabda pályán futok, mintha az életem múlna rajta, hogy bekerüljek a csapatba, és Igen, bent voltam, küzdöttem, és többnyire győztünk, nem is emlékszem egy vereségre sem (pedig biztos volt), vagy a karácsonyi ünnepségre, ahol szavalnom kellett, egy hosszú verset, amiből kihagytam egy versszakot, de a kutya nem jött rá, csak Én tudtam (de annyira bántott, hogy utólag megtanultam…, még ma is tudom szóról szóra), és napestig sorolhatnám..annyi minden történt a 8 év alatt..

Ne gondoljátok, hogy ezek rossz érzést keltenek bennem…már nem.. rájöttem, hogy én ezektől lettem kemény, erős, ugyanakkor érzékeny és törődő. Mi ott mindannyian egyformák voltunk ( a bentlakásos részről beszélek, nem az iskoláról az más épület volt, ott kavarodtak a bejárós, és a bentlakásos gyerekek, ott nem voltunk egyformák..csak a kollégiumban), a kastélyban, ahova „haza” mentünk.. ott össze kellett tartanunk, ott segítenünk kellett egymásnak.

Most újra ellátogattunk, a ma már múzeumként működő kúriába. Ahogy ott üldögéltem a bejárat mellet, a Kállay szobor társaságában, elgondolkodtam. Vajon miért nem tanítják meg a gyerekeket az iskolában az igazi életre? Vajon miért nincs háztartási óra, ahol megtanulják, hogyan kell főzni, mosni, takarítani, pénzt beosztani, havi költségvetést készíteni? Hogyan kell tisztességes és becsületes életet élni? Hogyan kell egy konfliktust kezelni, vagy pándetermináltan (úgy, hogy mindenkinek jó legyen) dönteni?

Értem én, hogy fontos a sinus és a cosinus, de az egészség? az nem fontos? tudni, hogy milyen ételek azok, amik biztosítják, a test számára megfelelő energiát, és a hosszantartó egészséget. Hogy hogyan működik az emberi test, nem csak biológia órán érintve a témát, hanem teljes egészében oktatni a szerveket, azok működéseit, mitől károsodhatnak, és az hova vezet stb. Szerintem regényt tudnék írni ezekről, úgyhogy le is állítom magam..nem kritizálni szeretném az oktatást, csak felhívni a figyelmet a hiányosságokra.

Milyen jó lenne, ha a gyerekek egészségtudatosan nőnének fel. Néha álmodom ilyenekről , hogy egyszer megvalósul..

A Zöld legyen Veled!

Ölelés
Mariann