Az élet nagy dolgai

Tegnap este beszélgettünk a gyerekekkel, az élet nagy dolgairól.

Meséltünk nekik a fiatal korunkról, hogy mennyivel másabban láttuk akkor a világot, mint most. Másabban, hiszen azt gondoltuk, hogy előttünk áll az élet, bármit megtehetünk, bármit elérhetünk, így nem kell sietnünk sehova. Igen ám, de ez egy csapda is tud lenni, hisz bele tudsz kerülni egy mókuskerékbe, mert a szürke hétköznapok mindennapi bajaival harcolva, elmúlnak az évek a fejünk felett, és mire észbe kapsz, már deresedik a hajad, és koránt sincs időd mindenre.

Nekem szerencsém volt abban, hogy már fiatal koromtól azt csináltam, amit szeretek, segíthettem az embereknek. Meg fogsz lepődni, de akkor még ezt, én sem tudatosan tettem. Nekem is idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, ez a küldetésem, nekem ez a Miértem, amiért felkelek reggel.

Nem azért mentem az egészségügyi pályára, mert már 13 évesen tudtam ezt..koránt sem…Azért mentem, mert ez az iskola közel volt hozzánk, és nem kellett így tovább bentlakásos iskolába járnom. Majd, amikor az első belgyógyászati gyakorlatomon egy nagyon öreg bácsikának segítettem enni, és ahogy rám nézett…hát ott történt valami. Valami leírhatatlan, megfogalmazhatatlan érzés. Tetőtől talpig átjárt egyszerre a melegség, az együttérzés, a fájdalom és a tehetetlenség.

Ekkor, 15 évesen találkoztam először az Élettel, addig azt gondoltam, már mindent éreztem, amit lehetett, de ekkor jöttem rá, hogy korántsem tudok mindent az életről. Szörnyű volt a valóság. Legszívesebben minden öreget hazavittem volna, babusgattam volna, és mindent megtettem volna, hogy ha csak egy kicsit is, de örömöt hozzak az életükbe. Mélyen ülő bánatot, szomorúságot, és tehetetlenséget láttam a szemükben, amivel akkor még nem tudtam mit kezdeni.

Itt változott meg a nézőpontom, és már nem úgy jártam az iskolába, mint előtte. Addig csak mentem, de innentől a szívem vezetett. Majd, amikor levizsgáztam, és elkezdtem dolgozni, ösztönösen jött az érzés, hogy Mindenkivel úgy bánok majd, mintha egy családtagom lenne. Nem egy nővérke akartam lenni a sok közül (minden nővérkét szeretek és tisztelek, és emelem a kalapom, amiért ezt a hivatást választotta, Isten áldja a kezüket), én Az akartam lenni, aki elsősorban szeret, törődik, és közben segít..ezért is találtam meg a helyem a gyermekosztályon, és dolgoztam oly sok évet ott, mert nekem nem kellettek szavak, ahhoz hogy tudjam, valami jót tettem.

Elég volt annak a kisfiúnak vagy kislánynak megfogni a kezét, és azt mondani minden rendben lesz, bízz bennem, vagy rajzolni neki valami vicceset a kezelőasztal papírlepedőjére, és ha már egy mosolyt csaltam az arcára, miközben gyógyítottuk, nekem már megérte.

Hogy miért mondom el ezeket?
Mert Mindenkinek van egy Miért az életében (és ez biztos, hogy nem a pénz), ami a mozgatórugója, ami hajtja, ami cselekvésre készteti. Erre a Miértre lenne jó mihamarabb rájönnöd, és akkor boldog leszel, mindegy hol vagy, mindegy mit csinálsz, de Azt csinálod, ami a Te koffeined!

Nincs ennél jobb érzés!

Én azt csinálom, amit szeretek: segítek az embereknek, hogy egy élhetőbb, egészségesebb életet éljenek, megelőzve ezzel a betegségeket. Még ha nem is tudok mindenkinek adni Zöldet, akkor is felhívom a figyelmeteket a fontosságára. Én Ezért kelek fel reggel! és ezt a kérdést tettük fel a gyereknek tegnap este.

Gondolkozzanak el rajta, hogy mi az, amiért érdemes felkelniük, amivel jobbá tudják tenni más életét?

Te Miért kelsz fel reggelente?

A Zöld legyen Veled!

Ölelés
Mariann